„Ez most vidám vagy szomorú, most nem értem,
Most gyors vagy lassú, most nem értem,
Most komoly vagy poén, most nyálas vagy kemény, most akkor tényleg nem értem”
(Heaven Street Seven – Távolság)
Saját önismereti utamból is ismerős ez a „nem értem”, ami sok évvel ezelőtt arra késztetett, hogy pszichológushoz forduljak. Ma a másik, pszichológusi székben ülve is tapasztalok hasonlót: hosszabb folyamat érteni a velem szemben ülőt, a sok nyitott (!) kérdés és hozzáállás a részemről mind arra irányul, hogy jobban értsem a hozzám fordulók érzéseit, gondolatvilágát, élethelyzetét.
Nekem személyesen sokat ad, hogy a pszichológus, akivel a sok „nem értem” mélyére ások, adott esetben egy teljesen más életfelfogást képvisel, mint a közvetlen környezetem tagjai. Nem minden látásmódot tudtam, tudok a magamévá tenni abból, amit különböző pszichológusok közvetítenek felém, de jó néhány gondolattal tudtam azonosulni, és beépíteni az életszemléletembe, mert úgy éreztem, hogy a jóllétemet szolgálja. Ami pedig a szubjektív jóllétemen rontott, azt egy idő után be tudtam látni, és el tudtam engedni. Ha pedig valamit nem tudtam teljesen meghaladni, minimális hatásúra tudtam fokozni, ami sokkal elviselhetőbb.
„Mindenki azt hiszi, jól lát
És javítgatják a formát
De akármennyit költenek rá, csak nő a távolság
Ma már nem fogad arra senki,
Hogy a jó a rossz és a semmi
Közül az első fog nyerni
Inkább hűtsd le magad, kicsi gumiprófétám”
A Heaven Street Seven dalában valami nagyon fontos fogalmazódik meg azzal, hogy „mindenki azt hiszi, jól lát”. Nagyon emberi, hogy azt gondoljuk, nekünk van igazunk, mi látjuk jól a dolgokat. Vegyünk például egy válásban lévő párt. Tegyük fel, hogy a pár mindkét tagja keres magának más-más pszichológust, akihez egyedül jár. Mindkét pszichológus együttérző és ítélkezésmentes lesz a pár éppen hozzá forduló tagjával, és mindkét terápiás térben megtalálják majd a kellemes és kellemetlen kapcsolódási kísérleteket a pár tagjai között. Ugyanígy mindkét fél kap jó esetben az empatikus odaforduláson túl olyan megállapításokat is a pszichológustól, ami arra készteti őt, hogy a párja szemével is lássa a helyzetet, ne csak a sajátjával. Hiszen mindenki azt hiszi, jól lát. De néha (sokszor?) a másik máshogyan lát. Leegyszerűsítve talán azt mondhatnánk, hogy a különböző mértékű és fajtájú, emberi kapcsolódásokban szerzett sérüléseink nyomán látunk annyira különbözően.
A fenti dalidézetben megjelenik a pesszimizmus: úgysem nyer a jó, vagy hogy úgysem lesz jó vége. Erre a kétségbeesésre szerintem mindannyian eljutunk életünk során többször is. Van, hogy elhagy a hitünk, és nem látjuk pozitívan a jövőt, és ez teljesen természetes. Aki nem érezte már ezt legalább egyszer az életében, az valószínűleg hazudik (akár önmagának is, nemcsak nekünk); és hát a nagyvilágban, társadalmi vagy környezeti szinten tapasztalható folyamatok sem feltétlenül segítik azt, hogy a pozitív végkifejletben reménykedhessünk. Hiszen mi az, amit biztosan tartogat számunkra az élet? Betegséget, öregedést, halált. Ez az, amiben biztosan osztozik minden ember, és ami elkerülhetetlen.
De, ha akarom, értelmezhetem a fenti idézetet úgy is, amit magam is gyógyítólag tapasztalok, hogy néha bizony jót tesz távolságot tartani a gondolatainktól és érzéseinktől, és nem azonosulni velük teljes mértékben. Egyrészt tényleg nem igaz, hogy egy gondolat vagy érzés, ami átmenetileg megjelenik bennem, én vagyok – hiszen ez csak egy múló tapasztalás, de attól még, hogy az adott gondolat vagy érzés elmúlik, én magam nem szűnök meg vele együtt. A távolság meglátása segít, hogy ne tulajdonítsunk komolyabb jelentőséget bizonyos gondolatoknak és érzéseknek, mint ami indokolt. Az idézet második felére reflektálva egy másik olvasat pedig az, hogy hogyan is nyerhet a „jó” (címke), ami egy mesterségesen kitalált valami (a természet vajon ismeri a „jó” fogalmát, vagy csak az emberi elmében létezik?), éppen ezért értelmetlen a felvetés is, tehát valójában nincs is mire fogadni. Ez tovább is vezet a következő idézetre:
„Ma már nem gondolja senki,
Hogy komolyan létezik ilyesmi
Hogy a jó, a rossz és a semmi
Hűtsd le magad most már
Mert mindenki tudja, hogy jól lát
És csendben végzi a dolgát
Csak az idiótáknak van ideje az ilyen hülyeségekre, mint ez a távolság”
Szóval létezik-e jó és rossz? Filozófiai mélységeket felvető kérdés, de a normál hétköznapokban is aggasztunk „jó” és „rossz” címkéket a környezetünkben előforduló (jó esetben) viselkedési formákra – nem pedig emberekre. [Észrevétlen az előbbi mondatba is került „jó” címke az esetre… Az emberi elme már csak ilyen, amikor azt hisszük, kikerültük az egyik csapdáját, észrevétlen beránt minket egy másikba vagy egy másik úton ugyanoda.] Ha pedig emberre használunk ilyesmi címkéket, legközelebb megpróbálhatjuk elhagyni a jó vagy rossz (vagy akármilyen) jelzőt, és csak annyit állítani, hogy ő is ember. Na de milyen távolságban kellemes nekem a másik ember társasága? És a belső világom tartalmai? Személyesen is szokott ez a kérdés foglalkoztatni, és ez persze egyénenként és lelki tartalmanként változó. Erős negatív címke helyett pedig csak úgy gondolok erre is: emberi.