Szepesi Kornél Betolakodók című regénye a betolakodás sokféle rétegét felfedi. Az alábbi reflexióban a regényből kiindulva járom körül a jelenséget – a szövegtechnikai és kulturális áthallásoktól a pszichológiai értelmezésekig. Az írás cselekményleírást tartalmaz, ám a gondolatmenet követéséhez nem szükséges a könyv előzetes ismerete.
Sok minden lehet tolakodó. Egy ember a tapintatlan viselkedésével, egy tárgy a térben elfoglalt zavaró helyével vagy egy gondolat a nem kívánt megjelenésével az elmében. Betolakodás során egy idegen tényező határsértően hatol be egy fizikai vagy mentális térbe, megzavarva annak eredeti egyensúlyát.
Külső és belső betolakodók egyaránt léteznek. Sőt, külsővé tett belső betolakodók és belsővé tett külső betolakodók is, csak hogy tovább árnyaljuk vagy éppen bonyolítsuk a képet. De ne szaladjunk ennyire előre. A regény – címéhez hűen – több szinten is szembesít minket betolakodással, és gondolkodásra késztet, mi magunk milyen betolakodókkal találkoztunk eddigi életünkben.
A szöveg szintjén egyfajta technikai betolakodást éltem meg, amit a hangulatkeltés zseniális eszközének tartok, mivel rájátszik a betolakodás élményére a regény olvasása közben. Ilyen a chatszöveg vagy a Kapitány és az önpusztító művész ismétlődő álmaira rímelő, minimális eltéréssel tartalmilag azonos, egymás után visszatérő bekezdések betörése a megszokott szépirodalmi szövegszerkezetbe.
A betolakodás következő szintje az én olvasatomban a kulturális utalások és áthallások rendszere. Számtalan művészeti ág képviselője – és vele együtt az adott művészeti forma – tolakodik be közvetlen és közvetett módon a regénybe: drMáriás, Ahab, Frida, Jancsó… (a regénybeli Frida és Jancsó természetesen nem azonos a jól ismert művészekkel).
Ezt követi a pszichológiai szint, ami tovább bontható interpszichés és intrapszichés dimenziókra. Nemcsak a szereplők közti interakciók lehetnek tolakodóak (lásd az édesapa tolakodó meztelenségét lánya jelenlétében a tóban fürdőzés után, vagy az anyós és após jószándékú, ám fojtogató jelenlétét a friss házasok életterében), hanem az egyén belső világában kényszeresen felbukkanó gondolatok és érzések is:
„Mindig van bennem egy rossz érzés elalvás előtt, úgyhogy teszek egy kört, ellenőrzöm, zárva van-e a bejárati ajtó, a konyhában el van-e zárva a gáz, csukva vannak-e az ablakok. Legvégül a szénmonoxid-érzékelőt ellenőrzöm. Ha villog a piros fény, az azt jelenti, nem merültek le az elemek. Miután végeztem, lefekszem az ágyra, de csak úgy nyugszom meg, ha fejben megismétlem a biztonsági utamat. Tudnom kell, hogy nem okozok bajt. Emberhalált. Tényleg ettől félek? Szörnyen hangzik, de a görcs csak ezután múlik el az ujjaimból és a gyomromból.”
Végül a regény az olvasó érzékelésének szintjére is betör: tolakodó szagok (szöveghűen idézve például húgyszag) és tolakodó látvány (kegyetlen emberölés, hogy csak a legerősebb képet említsem) borzolják a kedélyeket. Ahogyan egy ponton az egyik szereplő is megjegyzi:
„A mai művész már nem éri be akármivel, és ezt nem mindenkinek veszi be a gyomra.”
Akárcsak az idézett szereplő, az olvasó is rendelkezhet érzékeny gyomorral. A regény olvasása közben tehát ott is érzünk betolakodást, ahol nem számítunk rá; a valóságban megtapasztalható betolakodás is éppen ilyen, váratlanul történik meg velünk.
A többszintű betolakodás magával hoz egy sajátos dinamikát. A valósággal ellentétben, ahol a betolakodás definíció szerint kellemetlen tapasztalás, a regény kitágítja annak érzelmi minőségét: míg a kulturális utalások véleményem szerint kellemes, a szövegtechnikai megoldások pedig semleges hatást keltenek, addig a testi és lelki határokat semmibe vevő helyzetek kellemetlen érzetet váltanak ki az olvasóból.
A mesék értelmezéséhez hasonlóan pszichológiai szemszögből hasznos lehet úgy tekinteni a regény szereplőire, mintha saját belső világunk egyes részeit jelenítenék meg. A különböző emberi minőségek csírája ott szunnyad mindannyiunkban, és a külső-belső hatások – vagy betolakodások – befolyásolják, mi indul bennünk fejlődésnek. Az önismeret segít tudatossá tenni ezeket a hatásokat, és támogatja azt a szabadságot, amellyel megválasztjuk, minek szentelünk figyelmet. Ez nem jelent automatikusan toxikus pozitivitást, hiszen a traumatikus élmények feldolgozása során szükség lehet arra is, hogy átmenetileg a sérülésre irányítsuk a figyelmünket egy biztonságos és megtartó térben.
Ahogyan a karakterek pszichológiai sokszínűséget hordoznak, úgy a pszichés betolakodásaik is sokfélék. A jelenség messze túlmutat a fizikai birtokháborításon: a személyes határok, a kontroll és a biztonságérzet sérüléséről szól. Az első ilyen tapasztalatok gyakran a korai kapcsolatokban, a családban jelennek meg, az ott kialakult mintázatok pedig hatással lehetnek későbbi viszonyainkra, sőt, bizonyos esetekben generációkon keresztül is továbbadódhatnak.
Gyerekként kiszolgáltatott helyzetben vagyunk a felnőttekkel szemben. A személyes határok megsértését az esemény váratlansága miatt azonnal elszenvedjük, a szenvedésre pedig próbálunk reagálni – még ha gyerekként hiányzik is a megfelelő védekező eszköztár. A pszichodinamikus szemlélet bizonyos, a belső feszültség csökkentését szolgáló lelki folyamatokat elhárító mechanizmusként ír le.
A válaszreakciók célja a törékeny egyensúly helyreállítása, ám a traumatikus közegben alakuló válaszok gyakran maladaptívvá válnak: rövid távon enyhülést hoznak, hosszabb távon viszont elszigetelnek. A személyes határok felborulása a családi rendszerben a szülői szerepek elmosódásával is együtt járhat.
Gondoljunk Abigél és apja történetére: az apa hirtelen felbukkanása, majd a tóparti meztelensége olyan határsértő helyzetet teremt, amely felborítja a generációs és érzelmi határokat. A regény különösen nyugtalanítóvá teszi ezt azzal, hogy Abigélben egy tiltott, bűntudattal kísért fantázia is megjelenik. Az apa duplán válik betolakodóvá: először a határok áthágásával, majd a hirtelen távozásával hagyott traumatikus hiánnyal:
„Apám és köztem szakadék tátongott. Azt fantáziáltam, hogy a combomra teszi a kezét, és nem szól egy szót sem. Izzadt a tenyerem, bűnösnek éreztem magam, amiért ilyesmi megfordult a fejemben... Tényleg ilyen régóta nem láttam apámat, hogy már vonzódni kezdtem hozzá?”
Ugyancsak a családi rendszerből indul ki a „jószándékú” betolakodás. Abigél nagyszüleinek beköltözése a fiatal szülők életterébe felborítja a család autonómiáját. A fojtogató jelenlétre az apa depresszióval és szerhasználattal reagál; ezek látszólag menedéket kínálnak a nehéz érzések elől. Az így keletkező, fel nem dolgozott feszültség a gyermek viselkedésében is megjelenhet: Abigél négyéves kori dühkitörései mintha a családi rendszerben felgyülemlett tehetetlenségnek is hangot adnának.
Amikor pedig az anya elkapja a dühöngő gyermeket, és kimondja a súlyos mondatot – „nem akarlak többé látni” –, úgy érzi, mintha nem is a saját szavait hallaná. Ez az élmény jól példázza, hogyan vált egy korábban megtapasztalt kapcsolati minta későbbi helyzetben újra aktívvá. Amit egy felnőtt nem tud feldolgozni és szavakba önteni, az nem feltétlenül tűnik el nyomtalanul: később a viselkedésében és kapcsolódásaiban is újra megjelenhet.
A belsővé tett külső betolakodó egyik archetípusa Jancsó történetében köszön vissza. A kerekesszékes rokon gondozása során a testi degradáció, a fizikai váladékok és a tolakodó testszagok a legnyersebb testi betolakodás élményét jelenítik meg. Jancsó szexuális viszonyba keveredik, miközben az édesanyja kígyó alakját öltő látomásként jelenik meg előtte. A túlvédő, kontrolláló anya képe itt jungiánus értelmezésben a bekebelező anya alakját idézi fel: a belsővé vált korlátozó figura éppen akkor ölt szörnyetegszerű formát, amikor Jancsó a saját szexuális autonómiáját próbálja megélni.
„Anyu mindenféle állat képében van jelen az életemben. Hatévesen kezdődik. Anyu így vigyáz rám, hogy ott van mindenütt, mellettem, hogy ne legyek elveszett, hogy mások ne bántsanak.”
A legpusztítóbb dinamika mégis az, amikor a belső betolakodót külsővé tesszük. Jung Árnyék-fogalma felől nézve különösen érdekes, ahogyan Lajos a saját maga által elutasított, a regényben homoszexuális vágyként megjelenő lelki tartalmat a másikban próbálja felismerni és elpusztítani. Pszichodinamikus olvasatban ez a projekció és a reakcióképzés működését is felidézheti: amit önmagában képtelen elfogadni, azt kívül, a másikban teszi üldözendővé.
De mi történik akkor, ha a betolakodás nem egyszerűen fájdalmat, hanem haragot hagy maga után? Ha a sérülés küldetéssé alakul: meg kell találni a bűnöst, és el kell pusztítani azt, ami egyszer már elpusztított bennünket? Innen nézve Ahab megszállott bálnaüldözése is új értelmet nyer. Nem tudjuk visszacsinálni a velünk történteket, de kereshetünk valamit a világban, amihez hozzákapcsolhatjuk a fájdalmunkat, és amit aztán minden erőnkkel le akarunk győzni.
A bálna motívuma egy másik szempontból is izgalmas. Abigél apja egy fából faragott, kékre festett bálnát ad a lánya kezébe. Később egy plüssbálna is megjelenik Abigél rendezett gyerekszobájában. Ugyanaz a szimbólum tér vissza, de már más, megszelídült formában. A pszichológiai munka is valami hasonlót tesz lehetővé: a fenyegető örökségből nem feltétlenül kell változatlanul továbbadott tehernek lennie, ha képesek vagyunk új jelentést adni neki.
A regényben az álom és a valóság határa több ponton elmosódik. A kómában fekvő, visszatérő álmokkal küzdő Tibor történetében a „Sátán” a belső démonok irodalmi megszemélyesítőjeként is értelmezhető: olyan érzések, gondolatok és vágyak, amelyek mintha nem hozzánk tartoznának, mégis újra és újra betörnek a tudatunkba.
„Ha Isten létezik, akkor létezik az Ördög is, jelentette ki. Mármint hogy mibennünk, kérdezte a Kapitány, vagy pusztán a szülőkben, akikben az isteni létezés és a cselekvés is fellelhető? Nem, nem, komorodott el Tibor, és mutatóujját határozottan a Kapitány mellkasára szegezte. Én egészen pontosan magára gondolok! Ha fizikai valójában nem mutatkozik is, megjelenik az álmainkban, ugyebár? Ez nemcsak hogy nem szimpatikus, eléggé alattomos viselkedés is. Kerülőutakon jön a Sátán a gondolatainkba.”
A regény felveti: néha a valóság válik annyira elviselhetetlenné, hogy az elme egy másik történetet kezd létrehozni, mintegy védelmet keresve benne. De az ellenkező irány is elképzelhető: van, hogy egy belső tartalom próbál utat törni magának az álom kerülőútján:
„Napközben azt hisszük, elfelejtettük az álmainkat, de ott vannak belül, pontosabban, anatómiailag egészen hátul, és jönnek, és betolakodnak az életünkbe, irányítanak, hatással vannak cselekedeteinkre.”
A regény nemcsak a saját betolakodóink felismerésére késztet, hanem arra is, hogy észrevegyük: mi magunk is tolakodtunk már be mások határain túlra. Az előbbit könnyebb belátni, az utóbbihoz jóval több önismereti bátorság kell – és néha egy külső visszajelzés, egy barát vagy egy szakember segítsége.
Mégis, mi segíthet feloldani a betolakodások okozta károkat, és kitörni a Szondi Lipót-féle kényszersorsból? Szondi elméletében a kényszersors arra utal, hogy az örökölt családi mintázatok újra és újra hasonló irányba terelhetnek bennünket. Ez azonban nem megváltoztathatatlan végzet: a tudatosítás teremti meg a választás lehetőségét.
A feloldásban a művészetnek is szerepe lehet. Amit csak bizonytalan szorongásként tapasztalunk meg, annak formát adhatunk: képet, történetet, szobrot vagy dallamot. A belső tapasztalás ettől nem szűnik meg, de formát öltve már megfoghatóvá és alakíthatóvá válik. Ahogyan a fából faragott bálna is plüssbálnaként éled újjá a regényben, úgy a kapott örökséget is továbbvihetjük más jelentéssel.
A regény legfontosabb fordulata nem a bálna legyőzése, hanem a szemléletváltás: a Kapitány figyelme a bálnáról áthelyeződik a legénységre. A megszállottság tárgya változatlan marad, de a hozzá fűződő viszonya átalakul. Ez a fordulat ráadásul a regénybe illesztett színdarabban történik meg – egy újraírt Moby Dick-ként, ahol Ahab a gőg helyett a belátást választja.
„Ahab kapitány először az életében más perspektívából szemlélt. Elgondolkodott, milyen hosszú ideje űzi már a bálnát, és minél inkább próbál nem gondolni rá, annál inkább betolakszik a fejébe az a gyilkos gondolat, hogy meg kell ölnie a fenevadat. De ezen a novemberi napon, a tejködben, ahogy kiállt a hajóorr recsegő tölgyfa deszkáira, a legénységre gondolt.”
A pszichológiai önismereti munka hasonló szemléletváltást tehet lehetővé. A betolakodók okozta sérülések gyógyítása nem a merev falak felhúzásáról szól – amelyek mögött csak elszigetelődnénk –, hanem a rugalmas határok kialakításáról. Ehhez fontos, hogy a zsigeri, gyomorgörcsökben megnyilvánuló testi reakciókat és a megfoghatatlan belső kényszereket szavakba tudjuk önteni. Amit megnevezünk, az gondolhatóvá válik, és ami gondolható, azzal már képesek vagyunk másképp kapcsolódni – ehhez a folyamathoz pedig egy biztonságos, megtartó kapcsolati térre lehet szükség, legyen az terápiás keret vagy egy érett emberi viszony.
Nem életszerű, hogy minden betolakodót kizárjunk az életünkből, de felismerhetjük a belső fenevadat: nevet adhatunk neki, megérthetjük a történetét, és eldönthetjük, mit kezdünk vele ahelyett, hogy meddő küzdelemben próbálnánk elpusztítani. Így talán nem csupán elszenvedői, hanem alakítói is lehetünk annak, amit továbbviszünk. A regény zárómondata egyetlen eldöntendő kérdéssel hagy magunkra: „Nem kell aggódnom?” – a döntés szabadsága pedig egyszerre felszabadító és félelmetes.